Eszmék végigvezetése
Madách véleménye szerint az emberi történelmet nagy eszmék irányítják.
Szerinte egy-egy eszme megjelenik, kibontakozik, de megvalósulása során eltorzul, embertelenné válik, s ebbõl az ellentétbõl egy új eszme születik. Ezt a folyamatot jelenítik meg a történelmi színek. Ezek a költemény jelen idejéhez képest a jövõt mutatják be. A történelmi színek alapkonfliktusa: Ádám képviselte szent eszmék és az eszméket megtagadó, elutasító kor közötti összeütközés. Ádámban elõbb megfogamzik egy nagy eszme, késõbb csalódottan kényszerül elfordulni az eszme megvalósulásától, de csalódása is egy-egy új eszme forrásává, kiindulópontjává válik. Egy-egy színben vagy a csalódás megy át bizakodásba vagy a bizakodás csalódásba.
Történelmi színek:
IV. Egyiptom: Ádám ifjú fáraó, minden hatalom az övé. Mégsem boldog, mert mindezt nem magának köszönheti. Csak az vigasztalja, hogy meglelte a valódi nagysághoz vezetõ utat, mely nevét évezredekre hirdetni fogja: s ezek a piramisok. Ez mégsem boldogítja igazán, csak a dicsõségre vágyik. A trón magasából nem hallja a nép fájdalmas sikolyát. Erre csak Éva teszi érzékennyé. Éva szerelmének hatására értelmetlennek találja az öncélú dicsõséget. Megszünteti zsarnoki hatalmát, felszabadítja a népet. A szín végén Ádámban megszületik a szabadság-eszme, egy olyan szabad állam vágya, ahol minden ember egyenlõ.
V. Athén: Az athéni szín a szabadság-eszme, az egyenlõség kiábrándító megvalósulásával taszítja Ádámot csalódásba. A nép, az egyes ember szabad jogilag, de valójában – lelkileg – mégsem az: ki van szolgáltatva jellemtelen demagógok kénye-kedvének. A demagógok által megvásárolt és félrevezetett tömeg halálra ítéli szabadsága védelmezõjét, Miltiádészt. Ádám csalódásából menekülve a gyönyörben, a hedonizmusban (az érzéki gyönyörök mértéktelen hajszolásában) keres feledést.
VI. Róma: Éltetõ eszme híján a közösség széthullott, lezüllött: kéjencek és kéjnõk durva orgiájának lehetünk tanúi. Ádám is részt vesz benne kelletlenül, de a bor és a kéj mámorában nem leli örömét. Nem találja meg a boldogságot. A római szín silány züllöttségében Péter apostol szavaiban új eszme tûnik fel a kereszténység hitvallásaként: a szeretet és a testvériség. Ezért az új tanért lelkesül újra Ádám. Hiába óvja a leendõ kétségbeeséstõl Lucifer. Ádám új világot akar teremteni.
VII. Konstantinápoly: A három ókor szín után a középkor következik s Konstantinápoly újabb csalódás színhelye lesz Ádám számára. Mint Tankréd, keresztes lovagként gyõztesen érkezik meg a korai kereszténység egyik fõvárosába, Bizáncba. Tapasztalnia kell, hogy a felebaráti szeretet jelképébõl „vérengzõ kereszt” lett. Egyetlen „i” betû miatt eretnekek ezreit küldik tûzhalálba (a homousion – egylényegû – tana szerint Krisztus azonos Istennel, a homoiusion -hasonló lényegû – szerint nem Isten, hanem ember, csupán hasonló Istenhez). A testvériség-eszme eltorzult, Ádám csalódott, nem akar többé semmiért sem lelkesedni, csakis pihenni akar.
VIII. Prága I.: A feudalizmus színe ez. Eszme nélküli, közömbös világ, akárcsak a római. Ádám itt csak szemlélõdõ, felfedezõ tudós. Kepler zseniális csillagász, de tudományát el kell titkolnia. Ádám és Éva viszonya ebben a színben a legdrámaibb. Éva „csodás kevercse rossz s nemesnek”, mégis vonzza Ádámot, eltéphetetlen kötelék fûzi hozzá „mert a jó sajátja, míg bûne a koré, mely szülte õt”.
IX. Párizs: Az álomba merült Ádám Dantonként jelenik meg a francia forradalom napjaiban s legelsõ szavai: „Egyenlõség, testvériség, szabadság!”. A korábban már külön-külön megszületett eszmék (szabadság, egyenlõség Athénban, testvériség Rómában) most már együttesen öltenek testet. Hatásukra Ádám újra cselekvõ hõs lesz, rendíthetetlen meggyõzõdéssel áll a nagy eszmék szolgálatába, a forradalmi nép élére. Éva két, egymástól eltérõ alakban szerepel itt: a büszke márkinõ a szépség a költészet varázsát rejti magában s felkelti Dantonban is a tisztultabb érzelmeket; a durva forradalmárnõ Évától borzongva fordul el. Ádám sorsa ezúttal is a bukás, mégis lelkesülten ébred fel álmából. Ez az egyetlen szín, melyet nem a csalódás, a kiábrándulás, hanem a bizakodás hangjai követnek. Szerkezetileg is elkülönül ez a szín a többitõl: álom az álomban. Így teszi lehetõvé Madách a történeti színek következetességét: e szerint ugyanis Ádámnak minden színbõl csalódottan kell távoznia.
X. Prága II.: Az újra fellelkesült Ádám, Kepler szerepében hittel, bizalommal tekint a jövõbe: miután felvilágosítja legjobb tanítványát a korabeli tudomány értéktelenségérõl, újult erõvel indul el abba az új világba, mely szent eszméit megvalósítja.
XI. London: A londoni szín már Madách jelenét mutatja be, a kapitalizmus korát. Ádám itt sem aktív hõs, csupán szemlélõdõ, szemtanú. A Tower magasából bizakodva figyeli a nyüzsgést, a londoni vásárt, közelrõl nézve azonban undorral fordul el tõle. A táncosok, koldusok, katonák, kéjhölgyek viselkedése kiábrándítja. Csak a négy tanuló hazáért való lelkesedését tartja „kedves látványnak” e „lapos világban”. De felnõve ezekbõl a gyerekekbõl lesznek azok a gyárosok, akiknek embertelen cinizmusa felháborítja. A „szent költészet” már teljesen eltûnt, mindenütt a „haszonlesés” ólálkodik. A jelenben Madách a szabadság, egyenlõség, testvériség eszméinek elárulását látja csak. Minden áruvá vált s csõdbe jutottak az egyes életsorsok is. Éva alakja itt is eléggé összetett. A nõ „bûne” itt is a koré, mely a szerelmet áruvá aljasította, Éva mégis megõrizte tisztaságát s lepereg róla a kor szennye. A szín szereplõi maguk ássák meg sírjukat, s egymás után beléje ugranak. Csak Éva nem zuhan a pusztulásba, õ felemelkedik. A szerelem, a költészet és az ifjúság szépsége diadalmaskodott a londoni vásár zûrzavara s a halál törvénye felett. Ádám a szín végén – reménykedve – egy olyan világba vágyik, melyben a „tudomány eszmél” s hol az „értelem virraszt”. Bizakodással folytatja történelmi útját.
XII. Falanszter: Ez a szín – az író jelenéhez viszonyítva – már a jövõbe mutat. Ettõl kezdve új kérdés lép a nagy eszmék helyébe: a determinizmus, vagyis a természeti végzet és a szabad akarat kérdése. Ádám kezdetben itt is lelkesedik. Ez az eszme a „megélhetés”, az élet megmentése a földön. A tudomány célszerûsége uralkodik a falanszterben. Ez a célszerûség azonban gátat szab az egyéniségnek, elpusztít minden szépséget és jóságot. Eltûnt a család, tiltják az érzelmeket, a szerelem pedig a „múlt kísértete”. Az embereknek nincs nevük, számokkal jelölik õket. Foglalkozásukat koponyaalkatuk (frenológia) alapján döntik el. Igaz, megvalósult az „egyenlõség” és a „testvériség”: egyenruhát hordanak az emberek, senki sem éhezik és nem szenved anyagi hiányt. Nincsenek társadalmi különbségek, nincs erõszakszervezet, katonaság, s a fegyverek ismeretlenek. Mégis boldogtalan, sõt embertelen világ ez: mindenkinek rossz. Ám mindezt a megmaradás kényszere hozta létre, a természeti végzettel való szembeszegülés parancsa. Ádám újra csalódott a tudomány rideg racionalista rendjében. El akar szakadni a földtõl, annyi veresége színhelyétõl.
XIII. Az ûr: Ádám Lucifer segítségével az ûrbe repül. Egyre magasabbra emelkedik, a természeti végzet elõl menekül. Elvágyódik a föld körébõl, de vissza is sírja azt, fáj tõle elszakadnia. Tovább száguld fölfelé, majd egy hirtelen sikoltással megmerevedik. Lucifer úgy gondolja, megdöntötte az Úr világát, megsemmisítette az embert. Ádám a Föld szellemének hívó szavára újraéled. Lucifer mind hatásosabb érvei ellenére is visszavágyódik a földre, s a küzdelmet választja annyi kiábrándító veresége dacára is. Az ûr-jelenet a Tragédia több fontos kérdésére ad „választ”- a maga módján. Ádám a küzdelmet az élet s az ember lényegének tartja, a tétlen semmittevést, a közönyös belenyugvást pedig a legnagyobb bûnnek. Ádám hite, idealizmusa nem törik meg: bármilyen hitvány is eszméje, mégis lelkesítette, „elõre vitte az embernemet”. Ez is a Tragédia egyik lényeges üzenete.
XIV. Eszkimó-világ: Az ember nem tudta legyõzni a természeti végzetet, a tudomány nem menthette meg a földi életet. Az Egyenlítõ táján valaha virult az élet, most már csak tengõdik a lét: az ember állattá silányult, erkölcsileg és fizikailag elkorcsosult. Ádámot Istennek hiszik, hozzá könyörögnek élelemért. Ádám riadtan tekint szét, itt már nem születhetnek új eszmék. Vége az életnek, ez az emberi történelem legutolsó, szégyenletes felvonása. Lucifer érvei meggyõzõek: az ember tehetetlen, sorsát nem irányíthatja. Miután Ádám undorodva bontakozik ki Éva karjaiból, véget ér az álom.
XV. A Paradicsomon kívül: Az álmából felébredt Ádám és Lucifer vitája folytatódik az utolsó színben is. Ádám a szabad akaratra hivatkozik: csak tõle függ. hogy életét másképpen irányítsa. Lucifer ellenérvei lefegyverzõek: az egyén ugyan szabad, de az egész táj determinált, meghatározott törvények eszköze. Ádám végsõ kétségbeesésében öngyilkos akar lenni: õ az elsõ ember a világon, s ha meghal, megakadályozza a jövõt. Nem él már benne törhetetlen hite, hiszen ezt az eszkimó-szín kiábrándító világa teljesen érvénytelenítette. A kétségbeesés szirtfokáról most Éva anyasága szólítja vissza az életbe. Ádám áldozata most már hiábavaló volna, halálával sem tudná megsemmisíteni az életet. Megadja magát, s belátja, hogy a riasztó kétségek ellenére is vállalnia kell a küzdelmet. Újra kezd reménykedni, kínzó kételyeire az Úrtól várja a választ: „Megy-é elõbbre majdan fajzatom?”. Van-e cél a világtörténelemben, létezik-e folytonos emberi elõbbre jutás, haladás, vagy bizonyos pont után hanyatlás következik. Ezek Ádám legfájóbb gondjai. Gyötrõ kérdéseire nem kap egyértelmû választ. Az Úr csak azzal nyugtatja, hogy küzdelmeiben végig mellette áll majd, s mellette áll majd Éva is, aki ma szerelem, a költészet s az ifjúság vigasztaló volta fogja segíteni. A világ rendjében helye van Lucifernek is. Õ az élesztõ erõ, kijózanító szerepe „szép és nemesnek új csírája lesz”.
Az Úr válasza a Tragédia végszava: „Mondottan ember: küzdj és bízva bízzál!”. Madách tragikusnak látja a történeti színek tanulságát, a mû befejezése mégsem tragikus színezetû. Ez a befejezés azonban szervesen következik a cselekmény egészébõl, hiszen Ádám minden kudarca után újra kezdi harcát. A szüntelen újrakezdésnek s a jobbért való küzdelemnek, a kudarcból fölemelkedõ hõsiessége nemcsak Madách korában volt mozgósító erejû, hanem minden kor számára érvényes tanulság.
A hangoskönyv:
Főcim
Előszó
Első szin
Második szin
Harmadik szin
Negyedik szin
Ötődik szin
Hatodik szin
Hetedik szin
Nyolcadik szin
Kilencedik szin
Tizedik szin
Tizenegyedik szin
Tizenkettedik szin
Tizenharmadik szin
Tizennegyedik szin
Tizenötödik szin