14. Németország nagyhatalommá válása
Az egykori Német-Római Birodalom széttagoltságát megpecsételte a vestfáliai béke, területén csaknem 300 kisebb fejedelemség alakult. Napóleon után 1815-ben létrejött a Német szövetség 35 állam és 4 szabad város laza szervezete. A csekély jogkörrel bíró birodalmi gyűlésben az osztrák császár elnökölt, de csak formálisan.
Az egységesítésben az egyik lehetőség volt: Németország egyesítése Ausztria és a katolikus Habsburg-dinasztia vezetésével fog megtörténni. Ezt a megoldást “nagynémet” egységnek nevezik. A Habsburg-dinasztia a német államok laza föderációját képzelte el azért, hogy megtarthassa nem német országait (Magyarország, Észak-Olaszország, Galícia). A német szövetség második legerősebb állama Poroszország volt. Poroszország a brandenburgi választófejedelemség és az egykori német lovagrend területén kialakult porosz hercegség egyesüléséből jött létre a Hohenzollern család uralma alatt. I. Frigyes 1701-ben saját maga tette fejére a koronát. Az új királyságot a jelentősebb európai hatalmak is elismerték.
A másik lehetőség a német egység megvalósítására: Poroszország vezetésével, Ausztria kizárásával, protestáns nemzetállamként “kisnémet egység”- ként történne meg. Magyarország egy harmadik változatban volt érdekelt: abban, hogy Ausztria föloldódjék egy erős, alkotmányos Németországban. Ez ugyanis Magyarország számára azt jelentette volna, hogy elválik Ausztriától, és önálló állammá válik.
Poroszország különösen az 1850-es évek végétől, Franciaország itáliai befolyásának erősödése és a bekövetkező uralkodó váltás hatására aktivizálódott, és az ipari forradalomban élen járó rajnai tartományok is Poroszországhoz tartoztak. Rohamosan bővült – a katonailag is fontos -vasúthálózat. Berlint és Hamburgot valamennyi német nagyvárossal vasút kötötte össze. Hamburg lett a kontinens legnagyobb kikötője. Németország gazdasági egysége megvalósult, de politikai egysége még nem.
Az 1861-tól uralkodó I. Vilmos célként tűzte maga elé a német egység megvalósítását, de a porosz parlamentben I Vilmos hadsereg-fejlesztési terveit sorra leszavazták. 1862 szeptemberében a porosz király Otto von Bismarckot, a porosz junkerek (földbirtokosok) képviselőjét nevezte ki miniszterelnökké. Mivel Bismarck úgy vélte, hogy az egyesítés egyedül “vérrel és vassal” érhető el, első lépésként a parlamenti fölhatalmazás nélkül végrehajtotta a hadsereg fejlesztését, és támadó stratégiát dolgoztatott ki a hadsereg vezérkari főnökével, Moltke-val, bevezették az általános védkötelezettséget, és a legmodernebb haditechnikát alkalmazták (hátultöltős, vontcsövű fegyverek). Tudta azt is, hogy grandiózus terve nagyhatalmi támogatás nélkül nem valósítható meg, ezért az 1863-as lengyel függetlenségi felkelés során felajánlotta Oroszországnak, hogy a felkelőket porosz területen is üldözhetik, miáltal biztosította magának a cár jóindulatát.
A következő lépésben Poroszország “erőt mutatott” a Német Szövetség tagállamai felé, amikor a nagynémet egységgel kísérletező Ferenc József által, császárrá választásának céljából, összehívott frankfurti fejedelmi gyű1ésről tüntetőleg távol maradt, s így nem csak a gyűlést tette eredménytelenné, de meg is alázta az osztrák uralkodót. A vezetésre való alka1masság bizonyításához már csak egy jelentős katonai győzelemre volt szükség, melyre remek alkalmat adott az 1864-es Schleswig-Holstein háború volt. A két német hercegség perszonálunióban volt a dán királysággal. 1863-ban a dán király Dániához csatolta őket. Bismarck azt hirdette, hogy német területet elidegeníteni nem lehet. Ausztria Poroszország mellett beavatkozott. Dánia vereséget szenvedett, a hercegségeket a két győztes fölosztotta, ami ellentétekhez vezetett. Bismarck ekkor nyíltan vallotta, hogy a porosz vezetésű német egység feltétele Ausztria háborús veresége. Az Ausztria elleni háborút Bismarck gondosan előkészítette. Oroszország hálás volt a lengyel felkelőkkel szemben 1863-ban kapott porosz támogatásért. III. Napóleont pedig sikerült meggyőzni arról, hogy csak az észak-német területeket akarja egyesíteni. A Rajna mentén pedig területi engedményeket helyezett kilátásba. 1866. júniusában beállt a hadiállapot a két állam között. Poroszország szövetségesének tudhatta Franciaországot (területi engedmények fejében), Oroszországot (a lengyel felkelők leverésében való segítség folytán), az olaszokat és a magyar emigrációt is. A német államok többsége Poroszország ellen foglalt állást. Poroszország erre a német szövetséget feloszlottnak nyilvánította. Egész Európa Bismarck bukását várta. De a poroszok győzelmet arattak, mivel a porosz hadsereg napok alatt legyőzte Ausztria német szövetségeseit, majd három irányból betört Csehországba.
1866. júl. 3-án Königgratz-Sadowa térségében a Benedek Lajos táborszernagy vezette osztrák főerők, a porosz ismétlőpuskák tüzében egyetlen nap alatt szétolvadtak. Ausztriát nem megsemmisíteni akarta, hanem kizárni az egyesítésből ezért 1866. augusztusában Bismarck és Ferenc József megkötötte a prágai békét, melynek értelmében Ausztria hozzájárul Németország egységesítéséhez (beleegyezik, hogy Poroszország bekebelezze szövetségeseit), illetve Olaszország megkapta Velencét. Poroszország általános választójog létrehozásával létrehozta az Északnémet szövetséget, 20 másik német állam részvételével és 1867-ben megalkották az Északnémet Szövetség alkotmányát, amely Poroszország hegemóniáját rögzítette, vezetője a porosz király, a szövetség kancellárja pedig Bismarck volt. Franciaország semlegességet fogadott az osztrák-porosz háborúban, ezért területeket kapott volna a Rajna bal partján. III. Napóleon területi követeléseit Bismarck azonban visszautasította. A franciák ekkor már Luxemburg megszerzésével is elégedettek lettek volna, de ez reménytelen volt, mivel az 1867-es londoni szerződés óta semleges volt. 1870 nyarán Franciaország hadat üzent. Nem számolhattak azonban azzal, hogy váratlanul a délnémet államok is Poroszország segítségére sietnek. A döntő ütközet 1870. szeptember 2-án zajlott Sedannál, ahol III. Napóleon is fogságba esett. 1870. szeptember 4-én Párizsban kikiáltották a harmadik köztársaságot. Az egyesült német hadak célja innentől kezdve az volt, hogy minél nagyobb területet szakítsanak ki Franciaországból. Hamarosan körülzárták Párizst. A cél Elzász-Lotaringia elszakítása és hatalmas hadisarc kicsikarása volt. 1871. január 18-án német fejedelmek a versailles-i kastély tükörtermében kikiáltották az egységes Német Császárság létrejöttét, melynek császára Hohenzoller I. Vilmos lett. 1871. május 10-én megkötötték a franciákkal a frankfurti békét, melynek értelmében Elzász-Lotaringia Németországhoz került, illetve a franciák 5 milliárd frank hadisarcot kötelesek fizetni. Porosz csapatok addig tartózkodhattak Franciaországban , amíg nem fizették ki a hadisarcot.
Eredmény:
Szövetségi állam lett, Porosz túlsúllyal, amelyben az alkotmány a császárnak nagyhatalmat biztosított.
Új nagyhatalom 1871.évi alkotmány alapján kezdett működni.
Az állam első embere a császár, hatalmát az alkotmány korlátozza.
23 tartomány és 3 szabadváros szövetsége.
Törvényhozói hatalom a Birodalmi Gyűlésé (Reichstag)
A végrehajtói hatalom a kancellár kezében.